skip to main |
skip to sidebar
Van egy közmegegyezés a világban - olyan, mint a Stop tábla-, hogy a belga csoki, az a hú. Meg a há. Meg top. Meg egyáltalán. Nomost. Erről a közmegyezős népszavazásról én hiányoztam. Nem szeretem különösképpen az édességet (mondom különösképpen), a belga csokit meg azt hiszem, sőt, lassan biztosan tudom, hogy ennél is kevésbé.Teszem mindezt úgy, hogy éltem Belgiumban és semmi megrázó nem történt ott velem. Sőt. Semmi csokitúladagolás, büntetésből csokispapírra térdeplés, csokigyárlátogatás, csak szerető nagynénik és unokatestvérek.Tehát nincs semmi terápiába megdolgozandó problémám a belga csokival.
De van az ízében valami mismásolás. Valami elkenés. Valami eufémizmus. De nem a jobbik fajtából.Vagyok úgy dolgokkal, hogy tudom, nem szeretem, de időről időre újra megkóstolom, hátha. Párszor már bevált. Kicsit meggyötörve hát a Körömlakkgyár viharaitól, gondoltam egy kis csoki (történetesen belga), fellazítja az idegszálaimat. Másoknak ez be szokott jönni.
Konkluzízió: nem vált be.
Szépnek mondjuk szép.
(Megmondom, mit szeretek. Nem manír. Feketetecsoki chilivel. Abban például nincs eufémizmus,)
Túl vagyok életem első capoeira edzésén és 160 felülésen.
Ha bírni fogja az összes eddigi sérülésem, akkor járni fogok, mert rendben van. Nagyon.
Amikor az apám síelni tanított 25 évvel ezelőtt, akkor évről évre a leggagyellárébb Sulov léceket kaptam a cseh bizományik tárházából, mondván, még növésben vagyok és tanulni ez is tökéletes. Én persze ácsingózva néztem a többiek csillogó, piros Fischer léceit, de nem volt kecmec. Aztán pár év múlva beváltotta ígéretét és amikor már elég megbízhatóan síeltem, kaptam egy gyönyörű és profi lécet, kötéssel, cipővel. A sors iróniája, hogy még azon a télen betörtek hozzánk és elvitték a még sosem használt csodafelszerelést. Ennyit az álmokról.Tegnap eldöntöttem, hogy most már lassan két éve teljesen rendszersen járok tornázni, tehát kiérdemeltem egy tisztességes tornacuccot. Le az agyonmosott pólókkal, földet súroló nadrágokkal!
Más. Hogy a helyzet komolyságát hangsúlyozzam, ma felvettem a "dracula 75" pólómat (grace á Thelma), hogy minden szempontból felkészült legyek az újabb és újabb ütközetekre.
Túlságosan megbízhatóan vagyok rendetlen. Ha valami első ránézésre úgy néz ki, mint ami elfogyott, akkor biztos, hogy számtalan táskám egyikének az alján még ott lapul:egy öngyújtó, egy szem meristin, egy szemüvegtörlő, egy ajakápoló, egy kifordított bundakesztyű...Ennek fényében nem érzem magam motiválva arra hogy élére vasaljam a szemöldökcsipeszemet.Amúgy meg generálszervízt tartok, mert végső ütközetre csak habosan lehet indulni.Ezért aztán beretválok, mikrohámlasztok, arcpakolok, radírozok és lakkozok.
Holnap reggel meg felveszem a szkafanderemet, a Zuramat meg asszem megcsípte egy cecelégy.
Meg még azt is döntöttem, hogy március: London, április: Párizs.
Csak ezen a héten legyünk túúúúúúúúúúúúúl.
És akkor akár még fotósétára is mehetek Sárával.
És minden egybet csinálhatok még mindenki mással.
Már nagyon szeretnék minden egyebet csinálni mindenki mással.
Bár legalább már Thelmával beboroztunk péntek éjjel a nagy-nagy ünneplésben.
Na, az például jó volt, noha a Glögg nem svéd bor és hidegen nem annyira lélekmelegítő.
Miért axioma, hogy mindig a fekete mosás egyik veresnyzőjének a zsebében marad kósza papírzsebkendő....?
Nem megyünk sehova. November van.
Valami odaért a valamihez.
Kiabálni lenne jó.Vagy szétharapni.
Lovat.
A lég lent. Finom. Alvóka visszafordításon dolgozunk, de mini körkapcsolásom alatt kiderült, hogy többeknek felborult, így kommunális visszafordulás van.Most félsikernél tartunk.
Az alvókám. Egyik éjjel valamiért 1/2 5-ig pörögtem a hátamon és azóta nem tudok visszafordulni. A hasamra.
Jó itt. Otthonos. Meg praktikus is, meg szép is. És még szebb lesz.
Na, ezek mind butaságok, a lényeg, hogy itt vagyok. Kukk!
