Ejnye Kitty....

Hogy is?

Mondjuk hajóval a Temzén a Tate Modernig, egymást fényképezve szívzűrre barátot bevéve. Gondolva. Gondolkodva. Tisztulva. Nem értve. Nem értve egy hangot sem, mégis tisztán.



Minden hibádban,
és hibáidon felül
a tisztaságot kapod mégis erényül.

Mousetrap

Nem is

Rájöttem. Nem is drakula, hanem Kisherceg. Ej Róka, ej Róka.

Megtévesztő

Ma megtévesztően hasonlítottam egy normális emberre. Igaz, a tegnap éjjeli világmegváltós krumplileves után kicsit lassan bootoltam be, de azért csak megindultam a Portobellora. Hiába diktálja a praktikum a föld alatti közlekedést, hamar meggyőztem magam, hogy senkinek nem kell megfelelnem, s ha én a buszról szeretek mozizni, ott is a felső polcról, hiába a másfél óra, ezt kell tegyem.

Végigbambultam hát Londont, majd lassú, mosolygós sétával bevettem a Notting Hill-t. Fotózva, meg-meg állva. Az mindig kiderül, hogy szorított helyzetben – mondjuk tökegyedül Londonban – például beszélek angolul. Igaz, a jól megszokott francia akcentusom a délután egy pontján állítólag olaszra váltott. Aztán kihagyhatatlan ajánlat okán gazdagabb lettem két kabáttal. Kínos vagyok, tudom, de nem volt mit tenni.

Az egyikben úgy nézek ki, mint egy szabadnapos kis Drakula, a másikban pedig mint Audrey Hepburn. Lehet választani. Nekem pillanatnyilag mindkettő bejön.

Most meglepetésként kicsit elkényeztetem a srácokat - mert megérdemlik bizony -, főzök nekik vacsit, igaz , a fogpiszkáló beszerzése hiányos szókincsem végett nem jött össze, de majd csak begöngyölöm valahogy azt a husit.

Ja, ezek a hülye angolok meg tök romantikusak is. Ülök a Starbucksban egy olvadós kávéval és a rádióból (direkt figyeltem, nem kóbor, érzékeny lelkületű turisták vegzálásra rendszeresített CD-ről) megszólalt a Notting Hill című film zenéje. Hátradőlve élveztem, hogy téren, időn és problémákon kívül vagyok.

De bármit is ettem ma, az biztos hogy lesétáltam. Viszont nagyon indokolt lesz este az a jacuzzi...(Kézfejét homlokához érinti frivol mozdulattal és repülősóért nyúl.)

Talán

Talán ki sem dugnám a tappancsomat. Sade szól, nézem a Temzét. Jó ez így.

Keep left

Mindig is azt gondoltam, alapvetően szerencsésebbek azok az emberek, akik ab start meg tudják különböztetni a jobb es a bal kezüket. Úgy értem, tudják, melyik a melyik. A sok születési rendellenességem között ez egy elenyésző probléma, de távol esik tőlem az evidenacia erre vonatkozóan. Londonban, ezt meg duplán be is szívod. Mert ha azt se tudod, merre nézz, miközben annak pont az ellenkezője lenne a helyes, már le is vitte fejedet a busz. Közben meg próbálj Keep left egy egyszemélyes lépcsőn lefele gurulós kisbőrönddel. Hogynepersze.
Amúgy frizura tart, hurrikán nincs, csak egy zűrösebb landolás, de repülőscsemetének ez meg se kottyan.
A rontást meg hozom magammal, ahova lépek, fű nem nő, emberek nem alszanak.
Furcsa egy rontás, de együtt élek magammal, ezt dobta nekem a gép.
Velem utazik a Maci a metrón.