Megtévesztő

Ma megtévesztően hasonlítottam egy normális emberre. Igaz, a tegnap éjjeli világmegváltós krumplileves után kicsit lassan bootoltam be, de azért csak megindultam a Portobellora. Hiába diktálja a praktikum a föld alatti közlekedést, hamar meggyőztem magam, hogy senkinek nem kell megfelelnem, s ha én a buszról szeretek mozizni, ott is a felső polcról, hiába a másfél óra, ezt kell tegyem.

Végigbambultam hát Londont, majd lassú, mosolygós sétával bevettem a Notting Hill-t. Fotózva, meg-meg állva. Az mindig kiderül, hogy szorított helyzetben – mondjuk tökegyedül Londonban – például beszélek angolul. Igaz, a jól megszokott francia akcentusom a délután egy pontján állítólag olaszra váltott. Aztán kihagyhatatlan ajánlat okán gazdagabb lettem két kabáttal. Kínos vagyok, tudom, de nem volt mit tenni.

Az egyikben úgy nézek ki, mint egy szabadnapos kis Drakula, a másikban pedig mint Audrey Hepburn. Lehet választani. Nekem pillanatnyilag mindkettő bejön.

Most meglepetésként kicsit elkényeztetem a srácokat - mert megérdemlik bizony -, főzök nekik vacsit, igaz , a fogpiszkáló beszerzése hiányos szókincsem végett nem jött össze, de majd csak begöngyölöm valahogy azt a husit.

Ja, ezek a hülye angolok meg tök romantikusak is. Ülök a Starbucksban egy olvadós kávéval és a rádióból (direkt figyeltem, nem kóbor, érzékeny lelkületű turisták vegzálásra rendszeresített CD-ről) megszólalt a Notting Hill című film zenéje. Hátradőlve élveztem, hogy téren, időn és problémákon kívül vagyok.

De bármit is ettem ma, az biztos hogy lesétáltam. Viszont nagyon indokolt lesz este az a jacuzzi...(Kézfejét homlokához érinti frivol mozdulattal és repülősóért nyúl.)