Mégsem vagyok rozmár

Miután vérszívási együtthatóm oly magasra szökött, hogy semmilyen skála nem ad már értékelhető adatot, felmérve saját közveszélyességi mutatómat, elgondolkodtam a rozmár üzemmódon. Hogy mondjuk lenézek, leettem-e magam és spontán kiszívom a saját vérem. Talán azzal ártok a legkevesebbet. De elvetettem, mert nem vagyok önártó.
Nem gondolom, hogy indulat van bennem, de ki tudnék állni egy végtelen rétre és üvölteni hosszan. Aztán boxolni zsákokba, aztán táncolni asztalon, aztán elterülni a tenger partján. Akkor talán - hangsúlyozom talán- megnyugodnék.
Ma még a capoeira mesterem is gyilkos hangulatban volt, sosem a megfelelő láb a kéz találtatott a helyén.
Mégis mit csináljak még magammal?
Bázisugrás?
Gondolkodom rajta.
És tudom, hogy ezt már egyszer betettem, de egyszerűen rám nézve örökérvényű, ergo most sem kímélek senkit, valamint küldöm mindenkinek, aki szereti.